Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nemzetközi pénzügyi rendszer kialakulása

A nemzetközi pénzügyi rendszer felhőtlen időszakát az első világháborút megelőző kb. ötven év jelentette. A világgazdaság egységes rendszerként működött, amelyben az arany közvetlenül betöltötte a világpénz funkcióját. Mivel a nemzeti valuták közvetlenül is átválthatók voltak aranyra, a nemzetközi pénzügyi folyamatok kiegyenlítődése automatikusan végbement. Gondoljunk el egy olyan rendszert, ahol a tőkemozgási, külkereskedelmi és a nemzetközi fizetési mérlegek automatikusan kerülnek összhangba, és a nemzeti valuták árfolyamai szilárdak. Ekkor a világgazdaság legfőbb hitelezője Nagy-Britannia volt, azonban ezek a pénzek gépvásárlás formájában visszakerültek a szigetországba. Az úgynevezett "aranystandard-rendszer" idején Nagy-Britannia, Franciaország, az USA és Németország újratermelési ciklusai is összhangba kerültek, amelynek jótékony hatása volt az árfolyamok stabilitására.
A nemzeti érdekek túlhangsúlyozása végül az első világháborúban csúcsosodott ki, amely megszüntette az aranystandard-rendszert. Az aranynak mint világpénznek a rehabilitására a háború után sem került sor, sőt az 1929-33-as gazdasági világválság után semmilyen egységes nemzetközi pénzügyi rendszert nem sikerült létrehozni. Németországban kötött devizagazdálkodást vezettek be, az angol fontot lebegtetni kezdték. Miután az az értékének kb. egyharmadát elvesztette, a Bank of England a további árfolyamát nyílt piaci műveletekkel védte. Az USA-ban ugyanakkor előbb leértékelték a dollárt, és utána kezdték lebegtetni. Erre az időre az angol fizetési mérleg már passzívvá vált, ellentétben az Egyesült Államok aktív mérlegével. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer újraszabályozásáról a politikusok csak a második világháború alatt kezdtek gondolkodni. Henry Morgenthau, az USA pénzügyminisztere 1941 végén utasította tanácsadóját, Harry Dexter White-ot egy tervezet kidolgozására. A White-terv egy "stabilizációs alap" és egy "újjáépítési és fejlesztési bank" gondolatát tartalmazta, amely utóbbi akár hosszú távú kölcsönöket is nyújthat a háború kárainak helyreállításához, finanszírozhatja a nemzetközi kereskedelem bővítését és széles körű pénzpiaci műveleteket is folytathat. A "stabilizációs alap" vagyona a csatlakozó államok által befizetett tőkére korlátozódott volna, amely -az eredeti elképzelés szerint - nem lett volna bővíthető. Ez alól csekély kivételt jelentett volna az az eset, amikor minden ország legfelsőbb szerve (általában a parlamentek) egyhangú áldását adta volna a bővítésre. White elképzelése szerint az alap inkább pénz-újraelosztó, mint pénzteremtő funkciót látott volna el. A nemzetközi rendszer megszilárdítását az Egyesült Államok biztosította volna, a második világháború alatt betöltött vezető szerepe alapján.
Ugyanakkor Nagy-Britannia vitathatatlan pénzügyi tekintélye, John Maynard Keynes egészen másban gondolkodott a saját tervezetének elkészítésekor.
Elképzelése szerint egy nemzetek feletti "világjegybank" világpénzt bocsátana ki. A valuta neve "bancor". Ennek árfolyama az aranyhoz lenne kötve és az egyes országok valutáinak árfolyamát is ebben határozták meg. Az árfolyamokat csak a "világjegybank" kormányzótanácsának engedélyével lehet megváltoztatni. Maga a bancor nem váltható át aranyra, bár az egyes országok ilyet csak aranyért vásárolhatnak. Keynes egyik leglényegesebb újítása szerint a nemzetek feletti világjegybank az egyes tagországok jegybankjaival olyan kapcsolatban állna, mintha azok ebben a viszonyban "egyszerű" kereskedelmi bankok lennének.
Mivel a második világháború után nem volt kétséges az USA vezető szerepe amelyet kiemelt a háború során a szövetségeseknek nyújtott és az újjáépítésre ígért hitelek nagysága -, a negyvenöt ország által elfogadott megoldás döntően az USA javaslatait tükrözte. A tagállamok olyan nemzetközi pénzügyi rendszert hoztak létre, amely a nemzetközi fizetések szabadságára, a rögzített valutaárfolyamokra és a szabályozott valutaárfolyam-megállapodásokra épült. Az IMF alapokmányában a nemzetgazdasági és a világgazdasági érdekek összehangolására tettek kísérletet, bár az árfolyam stabilitás és a valuták konvertibilitása akkor a teljes foglalkoztatást és a reálszféra maximális fejlődését volt hivatva biztosítani. Úgy gondolták, hogy a működőképes nemzetközi pénzügyi rendszer elősegíti a nemzetközi kereskedelmet, aminek révén az egyes országokban nő a beruházások összege, majd a termelés szintjének emelkedése folytán kialakul a teljes foglalkoztatás és a stabil gazdasági növekedés. A cél tehát a nemzetközi kereskedelem dinamikus bővítése volt, aminek ellentmondanak a devizális korlátozások. Ennek elkerülésére az államok az alapokmányban sokoldalú elszámolási rendszer megteremtését és fenntartását vá1lalták, olyannyira, hogy az IMF engedélye nélkül nem akadályozhatták a valutavásárlásokat.
Összességében megállapíthatá, hogy a nemzetállamok alapvető érdekeivel egybeestek a megállapodások, így minden lényegi fenntartás nélkül aláírták azokat. (Kivéve a Szovjetuniót, amely részt vett a tárgyalásokon, de a megállapodásokban már nem.) Még azt is elfogadták, hogy egy nemzeti valuta (USD) töltse be a nemzetközi valuta funkcióját. Tették ezt annak ellenére, hogy ebben az esetben az USA-nak nemzeti érdekeit alá kellett. volna rendelnie a nemzetközi érdekeknek, amennyiben a mindenkori költségvetési és fizetésimérleg-hiányát a világpiac pénzigényéhez kellett volna igazítania. Természetesen erre nem került sor, a második világháború utáni helyzet mégis lehetővé tette az elfogadott rendszer hatékony működését, egészen a hatvanas évek végéig. A dollár kulcsvaluta szerepéből közvetlen előnyök származtak a kibocsátó számára, azonban a belső ellentmondások (a nemzetközi felhalmozási eszköz funkció zavartalanságának feltétele a világpénz nem csökkenő árfolyama, míg a nemzetközi fizetési eszköz funkciója épp ellenkezőleg -a nem növekvő árfolyam (ráadásul a világpiac pénzigénye nem globálisan jelentkezett, hanem úgy, mint nemzeti likviditási hiányok és likviditásbőségek rendszere) először a rögzített árfolyamoknak a lebegő árfolyamokkal való felváltásához, majd 1970. január 1-jétől egy világpénz bevezetéséhez vezetett (SDR).
Érdekes megfigyelni ugyanakkor, hogy az 1944-ben létező - jórészt politikai törésvonalak ma is élnek. Ez év elején a Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumon láthatóvá váltak egyrészről az európai, másrészről az amerikai á1láspontok közötti különbségek. Míg a vezető európai országokban hivatalban lévő jórészt baloldali kormányok képviselői a nemzetközi pénzügyi rendszer feletti valamilyen kontroll megvalósítását sürgették, az amerikai Robert Rubin pénzügyminiszter inkább az áruk, szolgá1tatások és a tőke áramlása elé emelt korlátok lebontására szólította fel a világ országait, elsősorban az Európai Uniót és Japánt. Gordon Brown brit pénzügyminiszter szerint bizottságot kellene létrehozni a pénzügyi válságok előrejelzésére, amerikai kollégája ugyanakkor kétségbe vonta ennek reá1is voltát. Némiképp köztes álláspontot foglalt el Gerhard Schöder, német kancellár és a vitában részt vevő európai független jegybankok elnökei is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.